Lélek

Nagyon szeretem ezt a történetet. Az elveszett boldogság nyomában című könyv olvasása közben éreztem magam hasonlóan. Vannak olyan természeti népek, akik még mindent olyan ösztönösen csinálnak. Jó tanulni tőlük.

"Dél-Afrikában, a Namibiai Himbában egy gyermek születésnapja nem az, amikor világra jön, sem az, amikor a megfogan, hanem az, amikor gondolatként megfogan az édesanyja lelkében.

Amikor egy nő úgy dönt, hogy gyermeket szeretne, leül egy fa alá és addig figyel, míg meg nem hallja a hozzá megszületni vágyó gyermeke énekét. Miután hallotta a dalt, odamegy ahhoz a férfihez, aki a gyermeke édesapja lesz és megtanítja neki a dallamot. És akkor, amikor szeretkeznek, amikor fizikailag is megteremtik a gyermeküket, ezt a dalt énekelik, hogy hívják Őt.

Amikor az édesanya várandós lesz, megtanítja a gyermeke énekére a bábákat és az falu idős asszonyait. Szülés közben ezek az asszonyok és a szülő anya körül lévők ezt a dalt éneklik, hogy üdvözöljék Őt.

Ahogyan a gyermek növekszik, a többi falubeli is megtanulja az énekét. Amikor elesik vagy megsérül, valaki felveszi és ezzel a dallal nyugtatja. Amikor az élete során valami csodálatosat tesz vagy amikor sikeresen veszi az élethez tartozó akadályokat, akkor ezzel a dallal éltetik.

A törzsben van még egy helyzet, amikor felhangzik a gyermek dala.Ha bármikor az élete során eltévelyedik vagy bűnt követ el, akkor a főtérre hívják és a közösség egy kört formál körülötte. És eléneklik a dalát.

A törzs felismerte, hogy az antiszociális viselkedést nem büntetéssel lehet megtörni, hanem szeretettel és azzal, hogy emlékeztetik, ki is ő valójában. Amikor felismered a saját dalodat, nem akarsz vagy egyszerűen nincs szükséged arra, hogy másokat bánts, másoknak árts....és ugyanígy tesznek szükség esetén a házasságukban is: a dalaikat ketten, közösen éneklik el.

Amikor a gyermek megöregszik, élete végéhez ér és a halálos ágyán fekszik, addigra a törzs minden tagja ismeri az Ő énekét és eléneklik neki. Búcsúzóul, életében utoljára."